Kéményfüstön lógva, az égbe bogozva, megannyi szürke ház. A kefirsűrű ködben vörösen lüktet a TV-torony halvány fénye. Sztendbájon a város. Didereg. Szuszog. Mégis sármos.

Egy darabig a Talpasban is csönd honolt. A kocsma űrtartalmát is feltöltötte ez a múlékony, sérülékeny, ugyanakkor öröm- és neurózisteli várakozás. Maga az advent.

Előd, arcán bárgyú mosollyal, friss ujjlenyomat-leolvasós mobilján babrált. Közben Arabellának segített. Narancsot karikázott egy készülő ajtódíszhez.

Tivadar is boldog volt már. Végre kiutalta neki az OEP rég igényelt gurulós járókeretét. Mégiscsak jó helyre szavazott. Konyakkal ünnepelte a váratlanul jött állami Jézuskát.

Sanyán meg úrrá lett valami hideglelős tuning-pánik. Derékba tört kertvárosi dánhill, frísztájl, szipus múltját vélte újraélni a furcsa szerkezetben. Nyomban szerszámokért szaladt, és azonnal eszközölt a gépen néhány esztétikai módosítást. Miután leszidolozta a fémrészeket, kicserélte a bowdent és a fékpofát. Csengőt, dudát majd egy világító led-sort szerelt a kapaszkodók mellé. Megbikázta a csatlakozásokat, végül a hovatartozás végett egy Munkás-matricával megteggelte és felszentelte a tákolmányt. Téli gumikat cserélt, majd driftelgetett kicsit a WC előtti nedves műkövön. Lelki szemei előtt már látta, ahogy jópénzért gyerekeket furikáz a Pécsi Napokon, esetleg titkos éjszakai gyorsulási versenyeket rendez vele a radnicsi lankán. „Mert a gurulás nem sport, hanem életforma!”– mondta izzó szemekkel, és közben kikapta kétkerékre a furcsa taligát.

Arabella csak mosolygott sandán, miközben dolgos kezei éppen apró betlehemet rendeztek be egy üres unikumos dobozban. Mindenütt megannyi méretarányos kinderpokémon. A Kisjézus egy szívszemű szmájli. Bölcsője csorba felespohár. A szűzanya egy kékhajú shimmer. Vagy shine. A három király pedig stílszerűen só, bors és paprikaszóró képében hozzák házhoz a tömjént, aranyat és mirhát.

– Arikám! Szerintem nem volt ekkora tumultus aznap este azon a júdeai gyerekbörzén! - csúszott ki a maliciózus mondat a főnök száján. Röhögés. Majd újra csend lett. Hallani lehetett, ahogy egy mobiltelefon pittyogó hanggal lezár. Majd valami furcsa roppanás. Mint amikor egy konyhakés csontot talál.

Puk-kód és mutatóujj híján sem a non-stop szerviz, sem az ügyelet felhívása nem volt már adekvát. A rémült társaság a csodataligára ültette hát a tulajt, és célba vette vele a rezidens ambulanciát. A ködben lassan távolodni kezdett a szirénaszerű visítás. A háttérben a TV-torony vörös fénye vészjóslóan pulzált. Minden hirtelen sármtalanná vált. Fénytelen lett. Mocskos. Szinte már élhetően bájos.