Andi és Orsi félszavakból is értik egymást, amin nem csodálkozunk: annyi a közös elem az életükben, hogy időnként mások összetévesztik őket egymással. „Mi már megszoktuk, hogy mindenhol ott vagyunk, ahol a másikunk ott van. Az egyetemi színházban együtt játszottunk, ugyanaz volt a baráti körünk, csináltunk együtt darabot, majdnem egyszerre szültünk, együtt dolgozunk bohócként” – vázolja Orsi a közös szálakat. Egy workshopon találkoztak egyetemistaként, ahol egy páros feladatnál elindultak a terem két végéből egymás felé, és középen találkoztak. Nemsokára megkezdték bohócdoktori képzésüket is, természetesen együtt. „A JESZ-en keresztül kerültem közel a bohócdoktorsághoz is, mert akkori volt kollégák ajánlották, hogy menjünk el egy ehhez kapcsolódó workshopra” – meséli Andi a kezdetekről.
Egy hivatásos bohócdoktornak nevet is kellett választania. „Nagyon nehéz volt kitalálni, hogy milyen karakterek legyünk. Azt a tanácsot kaptuk, hogy abból próbáljunk építkezni, amilyenek vagyunk. Nekem viszonylag egyszerű volt a Rumli név, mert aki ismer, az tudja, mennyire vagyok rendszerető” – mondja Andi, és Orsi is igyekszik felidézni a névválasztást. „Nehezen tudnám megmagyarázni, hogy miért lettem Topánka. Elkezdtünk egy karaktert építeni a mesterünkkel anno és valahogy ez lett belőle. Többször gondoltam arra, hogy változtatok, de nem tudtam megtenni, nagyon fura lenne.”
Orsi és Andi havonta 10-12 alkalommal öltenek bohócjelmezt. „Általában ketten megyünk a gyerekkórházba. Először civilben körbejárunk, megkérdezzük, hogy kiket látogathatunk, kell-e tudnunk valami speciálisat –például hogy valaki nem lát vagy nem hall. Azután felöltözünk, és kórteremről kórteremre megyünk. Próbálunk abból dolgozni, ami éppen abban a szobában van. Alapvetően a helyzetkomikum az, amire építünk. Egyáltalán nem olyan karakterek vagyunk, amit az emberek megszoktak és amitől félnek, mint a parókás, sminkes bohócok, hanem mondjuk majdnem mint egy civil ember, aki nagyon fel akart öltözni valahogyan, de pont nem sikerült neki” – írja körül Andi a bohócdoktorok megjelenését. Orsi a helyzetekről mesél. „Van olyan is, hogy valamelyik kisgyerek bedob egy ötletet és elkezdünk improvizálni. Az a cél, hogy minél jobban bevonjuk a gyerekeket és a szülőket is, vagy éppen a dolgozókat. Sokszor az ápolók vagy az orvosok is beállnak velünk játszani. Nagyon jól oldja a gyerekek félelmét, amikor azt látják, hogy az orvosok vagy az ápolók lepacsiznak velünk, hiszen „ha én meg a bohóc haverok vagyunk és az orvos meg a bohóc is haverok, akkor lehet, hogy az orvos is jó arc.”
Az Intenzív Mosoly programban hetente egyszer a műtéti előkészítőben oldják a gyerekek és a szülők feszültségét és minden héten játszanak időseknek is, a Napfény Hotel című folytatásos szappanoperát, amiben felnőtt bohóc karakterekként szerepelnek. Andi a műfaj összetettségére hívná fel a figyelmet, „Remélem, hogy a bohóc műfajt is lassanként felfedezi magának a közönség. Ez felnőtt műfaj elsősorban. 2010-ben Pécsi Légitársaságként mi is csináltunk egy felnőtteknek szóló bohócelőadást Hoppáretikül címmel, ami Fringe-díjas lett.” Orsi is sokféle lehetőséget lát a bohócságban. „Amikor bohócként improvizálunk, muszáj saját magunkat olyan helyzetbe hozni, hogy kicsússzon a lábunk alól a talaj. Nagyon sokat ad színészként és emberként is, hogy a tökéletlenségnek van egy elképesztő bája.”
A bohócdoktoroknak egyébként folyamatosan tanulási programban kell részt venniük, hazai és nemzetközi tréningeken képezik magukat. Szemléletük része, hogy azt a gyereket hívják játékba, aki nemrég még a játszótéren játszott, csak most kórházban van. Az eredmények pedig őket igazolják, ahogy Andi egy példával utal rá. „Nagyon fontos visszajelzés a bennünket régóta ismerő főorvostól, hogy bízik bennünk és bármilyen helyzetben szívesen beenged bennünket a kórterembe.“