„Zene nélküli családból jövök, senki nem zenélt nálunk, és azzal sem büszkélkedhetek, hogy zene vett volna körül az otthonunkban” – kezdi némileg meglepő módon élettörténetét Zsolt. „A vasárnapi istentiszteleten találkoztam rendszeresen zenével, ahol elvarázsolt az orgonista játéka. Aztán egy lakodalomban ötévesen hajnalig elbűvölve figyeltem a zenekart, és hazaérve kijelentettem, hogy én pedig zenész leszek. Hahóton születtem, az ottani korai iskolai hangszeres ismerkedést követően a nagykanizsai zeneiskolába jártam, majd a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában folytattam tanulmányaimat, amelynek szerettem minden pillanatát és erős kötődés alakult ki bennem a város iránt. A továbbtanulásom ideje egybeesett a rendszerváltással, a határok megnyílásával, így a bécsi Zeneakadémiára jelentkeztem és nyertem ott felvételt – a világ egyik elit intézményében végeztem trombitaszakon. Életem legjobb döntése volt, erősen meghatározó időszak. Hat év után viszont úgy éreztem, hogy szívesen visszatérnék Magyarországra, konkrétan Pécsre, ezért 1996-ban hazajöttem. Bekerültem a Pécsi Szimfonikus Zenekarba, az első munkanapomon azonban egyből azt éreztem, hogy a hazatérésem talán rossz döntés volt, ugyanis ahhoz képest, amilyen színvonalat hat év alatt Bécsben megszoktam, itt egy szerényebb színvonalon működő, rosszabbul szervezett együttes fogadott. Az első év után úgy volt, hogy visszamegyek Bécsbe, de ért egy autóbaleset, amiben úgy sérültem meg, hogy több hónapig nem tudtam a hangszeremen játszani. A kényszerszünetben beiratkoztam a PTE Közgazdaságtudományi Karára, hogy a magas színvonalú zenei felkészültségem mellé vállalatirányítási képességeket szerezzek. A lábadozás alatt volt időm átgondolni a helyzetet – eltökélt szándékom volt, hogy itthon maradok, és a tudásomat kamatoztatva rendbe teszem a Pécsi Szimfonikus Zenekart, mert sokkal több személyi potenciál van benne magasan képzett művészekkel, mint amit az együttes intézményi szinten magából mutat. Erre sokkal rövidebb időn belül sor került, mint azt józanul gondolni lehetett volna, ugyanis 32 éves koromban megbízott ezzel Pécs városa. Teljes újrapozicionálást kellett végrehajtanom, mert a feladatom az volt, hogy ez az együttes egy nagyon jelentős márkaértékkel bíró, magas művészeti- és szakmai tudással rendelkező műhellyé váljon. Jogfolytonosak vagyunk ugyan, de 2002. december 31-én a Pécsi Szimfonikus Zenekar bezárt, és megalakult a Pannon Filharmonikusok, egészen más céllal és munkamódszerrel.”

A nagy célok lépésről-lépésre megvalósultak, ám kíváncsiak voltunk arra, hogy Zsolt szerint ma milyen szerepet tölt be a pécsi és az országos kulturális életben a PFZ? „A magyar klasszikuszenei szcéna értelmezhetetlen a Pannon Filharmonikusok nélkül. A zenekar tökéletesen bejárta azt a pályát, amit megfogalmaztunk, sőt, bizonyos értelemben messzebre is jutott. Az ország egyik legfrissebb, leginnovatívabb, legélőbb szakmai műhelye lett. Az egész természetesen nem tudott volna eljutni idáig, ha nem épül fel a Kodály Központ. A nemzetközi zenei világban ma nincsen olyan előadó, akinek ne lenne hívószó ez a hangversenyterem. Az, hogy itt ki lép fel, csak naptár és pénz kérdése”.

Milyen alapelvek mentén áll össze a PFZ egy-egy évada? – tettünk fel a könnyűnek látszó kérdést, ami, mint kiderült, nem is olyan egyszerű kérdés. „Mi egy közszolgáltatás végző szervezet vagyunk, Pécs városával és a magyar állammal is van egy közszolgáltatási szerződésünk, ami paraméterezi, hogy hány koncertet kell adnunk egy évben, és azt is, hogy ez műfajában mi mindenre terjedjen ki. Az, hogy ebben a keretben hogyan dolgozunk, az a saját innovációnk. Erre hatással van néhány indikátor, ugyanis vannak művek, melyeket időről-időre el kell játszani: a bécsi klasszika (Haydn, Mozart, Beethoven) pontosan ilyen. Abban is rendkívül erősen hiszek, hogy benne kell lenni a világ vérkeringésében, és játszani kell kortárs műveket. Ám egy dolog nálunk nem irányelv, az, hogy a közönség igényét kielégítsük. Mi ugyanis nem a közönség igényét szolgáljuk ki, hanem emeljük a közízlést. Éppen ezért igen sok olyan zeneszerzőt játszunk, akinek a nevét a nagyérdemű még soha nem hallotta. De én azt kérem a közönségtől, hogy bízzon bennünk, bízzon a zenei ízlésünkben, és azt állítom, hogy ez jó lesz neki. A pécsi közönség egyébként nagyon kifinomult ízlésű, könnyen meg tudja különböztetni az ocsút a búzától”. 

Végül egy sokakban felmerülő kérdéssel zártuk beszélgetésünket: a komolyzene elit műfaj? „Ennek a címkének a létét mindig is tagadtuk, annak ellenére, hogy minden kutatás azt mutatja, hogy a klasszikus zene közönsége 90 százalékban magasan iskolázott emberekből áll. Ez azt mutatná, hogy ez egy nagyon elitista műfaj, de ez nem így van. Lehet, hogy a magas szintű tudás hozzásegít ahhoz, hogy a mű minél több jelentéstartalmát értsd, de ha te bejössz hozzánk háromszor mindenfajta előképzettség nélkül klasszikus zenét hallgatni, negyedszerre vissza fogsz jönni, mert lesz benne valami, ami megérint. Egy hangversenynek olyan energiája van, ami mindenkire egyformán hat”.