Sándor Szigetváron született, de sok időt töltött Somogytúron is – mindkét helyszín fontos az életében, hiszen a képzőművészet iránti rajongása innen indult. „Szigetváron volt egy nagyon jó rajztanárom, Zágon Gyula, akinek nagyon sokat köszönhetek, ő indított el a pályán. A szünidők nagy részét azonban Somogytúron töltöttem, ahol 42 évig nagyapám volt az igazgató-tanító. Kunffy Lajos festőművésznek már a háború előtt is itt volt birtoka, a világégés után csak az udvarházat kapta vissza, a korábban megépített fantasztikus műteremmel együtt. Állandóan ott sertepertéltem, nagyon tetszett, ahogy szöszmötölt a vásznon az ecsettel, és a szemem előtt létrejött egy festmény. Nagy hatással volt rám.”
Tanulmányait a Pécsi Művészeti Gimnáziumban folytatta. Nagyon jó időszaknak tartja a középiskolás éveit. „Itt elsősorban látni tanítottak meg bennünket, meg arra, hogy mindennel, ami a világ dolgaiból fontos, oda kell figyelni. Nagyszerű volt, ahogy megtanítottak minket rajzolni, festeni, installálni, sikerült elsajátítanunk a szakma fortélyait.”
Életének meghatározó szakasza 1968-tól a Pécsi Műhely művészeti csoport, melyben Ficzek Ferenccel, Halász Károllyal, Kismányoky Károllyal és Szijártó Kálmánnal a hazai konstruktivista és avantgárd hagyományok megújításán munkálkodtak. „Itt-ott felbukkannak olyan információk, hogy a csoportunk 1980-ig létezett, de a Pécsi Műhely soha nem szűnt meg. Sokan azért gondolják így, mert 1980-ban volt az első nagy Pécsi Műhely kiállítás a székesfehérvári Csók István Képtárban, ami után sokáig nem állítottunk ki közösen. De aztán 2004-ben Pécsett, a Galériában, és a város több kiállítóhelyén, majd 2017-ben Budapesten, a Ludwig Múzeumban is bemutatkoztunk csoportosan. Tulajdonképpen 1976-1977 után már mindenki a saját útját járta a Pécsi Műhelyből, találkoztunk még, de nem volt olyan aktív a közös munka, mint az első években. Fontos megemlíteni, hogy mindannyian Lantos Ferenc képzőművészeti szakkörébe jártunk, lényegében onnan nőttünk ki, együtt maradtunk, majd együtt is dolgoztunk.”
Sándor 1977-1999 között a Pécsi Galéria alapító-vezetője volt. Igazgatósága alatt az intézmény országos és nemzetközi viszonylatban is kiemelkedett. „A galériába kerülésem előtt 8 évig a Janus Pannonius Múzeumban dolgoztam. Azokat az ismereteket, amelyeket kiállítás szervezésről, rendezésről, installálásról tudtam, azokat a múzeumban szereztem. Amikor felkértek az új városi kiállítótér vezetésére, örömmel elvállaltam. Elsősorban azokra a nemzetközi, tematikus, meghívásos kiállításokra vagyok a legbüszkébb, melyekre magyar, kelet-, és nyugat-európai művészeket hívtam meg – a nyugaton élő művészek jelenléte nagy szó volt akkoriban. Az egyéni és csoportos plakátkiállításokra is örömmel küldte műveit a világ plakáttervező krémje. A Pécsi Galériát ekkoriban úgy emlegették a szakmában, mint a plakát egyik otthona a világban. Mivel nagyon szeretem az ipari formatervezést, volt néhány nagy durranás ebben a témakörben is. Francia, finn, lengyel bemutatón kívül rendeztem nagy magyar, sőt, Baranya dizájn kiállítást is, melynek keretében megismerkedhettünk 8-10 cég termékeivel a városból és a megyéből – például nagyon jó, friss munkák jöttek a ma már nem létező szövőüzemekből is.”
A sarló, a kalapács, a csillag és az utcakő végigkísérték a munkásságát. Volt ebben provokáció? – tettük fel a kérdést. „Nem. Arról van szó, hogy ezek olyan egyszerű ábrák, szimbólumok, amivel könnyű dolgozni. Attalai Gábor egyszer azt mondta nekem, hogy olyan munkákat kell csinálni, amiről feketén-fehéren kiderül, hogy itt, ma Magyarországon születtek.”
Mivel Sándor sokáig a PTE Művészeti Karán is tanított, kíváncsiak voltunk arra, hogy miként látja a fiatal művészek helyzetét. „Egészen más az ő helyzetük, mint a miénk volt. Brutális az információmennyiség – ha valaki a szakma iránt érdeklődik és ránéz az Instára, ömlenek rá a képek. Ez valamikor inspirálja az embert, de egyben le is bénítja, ugyanis mindenki olyan munkát szeretne készíteni, amilyet még senki nem csinált. Ezen kívül szembe kell néznie a mai fiatal művészeknek az egzisztenciális problémákkal is. Ennek elkerülése érdekében radikálisan újra kellene gondolni az ösztöndíj-, és a pályázati lehetőségeket.”
A sok rangos díj, elismerés mellett nem hiányzik a Kossuth-díj? – tettük fel zárásként a kényesnek tűnő kérdést. „Különösebben nem vágyom a Kossuth-díjra. Egyébként minden díjamnak nagyon örültem: 1989-ben megkaptam a Munkácsy-díjat, 2004-ben lettem Érdemes Művész, 2009-ben pedig Kiváló Művész. De ezek mellett sokkal fontosabb számomra a családom: a feleségem, a 4 gyermekem, a 10 unokám és az 5 dédunokám.”