Ennél jobb ugyanis csak akkor történhetett volna a klubbal, ha az újmecsekaljai stadiont valakik valahogy átteleportálják a Ruhr-vidékre, a csapatot pedig benevezik a Regionalligába, ahonnan szívós, kemény munkával pár év alatt a Bundesliga kettőbe küzdené magát. A város persze szép lassan menne a Pamacs után, minden nap néhány házzal és párszáz emberrel kevesebb lenne, eltűnne a tévétorony, a dzsámi, a Magasház, kiürülnének a középiskolák és egyetemi épületek, de az idősotthonok is. A végén csak a képviselő-testület ülésezne rendületlenül a városháza helyén maradt lehangolóan kopár területen, mígnem az utolsó pécsi lakos jóindulatúan figyelmeztetné őket, hogy nyugodtan abbahagyhatják, hiszen már a villanyt sem tudják lekapcsolni maguk után.

Amíg azonban a szabad, felelőtlen teleportálgatás nem megvalósítható, megelégszem azzal, amit remélni sem mertem korábban, hogy végre tényleg a nulláról lehet újra felépíteni a PMFC-t. A nulla ugyanis jó. Nagy lehetőség klubnak, szurkolónak, játékosnak, edzőnek egyaránt. A klubnak azért, mert a negyedosztály talán nem vonzza a gyűjtögető, zavarosban halászgató-vadászgató életmódot folytató polgártársainkat. (Az mondjuk kicsit aggaszt, hogy az önkormányzat lépett I. „Rettegett” Dezső helyére, de idővel talán lesz igazi, gondos, hatékonyan szervezni és dolgozni tudó gazdája a klubnak.) A szurkolónak azért, mert újra magáénak érezheti a sportpolitikai hatalmasságok piksziséből kiesett csapatot, amit végre nem diszkontáron beszerezhető, sehol máshol nem kellő idegenlégiósok meg milliós fizetésű magyar sztárocskák, hanem remélhetőleg a pályán a belüket kiköpő helyi srácok alkotnak majd. Játékosnak és edzőnek pedig azért, mert ha élvezhető lesz a játék és jönnek az eredmények, legendává válhatnak. Megmondom, hogyan.

Márton Gábor jó játékos volt, pécsi, ismerjük, tudjuk, hogy edzőként mit akar, milyen focit szeret, a PMFC-vel az elmúlt tíz év legjobb helyezését érte el (7.) az NB I.-ben. Jó döntés volt visszahívni. Nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy nyugodtan leírhassam: simán nyerni fogják a negyedosztályt. A harmadik vonal nehezebb lesz, de csak egy kicsit, hiszen a fiatalok egy évvel idősebbek és rutinosabbak lesznek, akkorra már a nevüket is ismerni fogjuk, a lendület és a megszerzett önbizalom viszi majd előre őket. Két év alatt a két megnyert bajnoksággal és az „ostromlott vár” helyzetből fakadó elkötelezettséggel össze lehet szedni 3000 nézőt, ha nem, nem érdemel Pécs komoly futballcsapatot. Ha addigra pénzügyileg olyan szintre kerül a klub, hogy vállalható lesz az első osztály, és okos igazolásokkal (nem a Vojvodina tartalékcsapatának cserepadjáról beszálló kovacsevicsekre gondolok) sikerül a megfelelő szintre erősödni, 2-3 év elteltével meglehet a feljutás. Bónuszként pedig a legendává válás.

Nagy kérdés, beleteszi-e valaha valaki újra a pénzét a PMFC-be. Mert ha nem, nem lesz élvonal soha. Persze lehet, hogy ez nem is olyan nagy baj. A legendává válás NB. I. nélkül is összejöhet. Az igazi szurkolót (gondoljunk az angol sokadosztályú klubok fanatikusaira) ugyanis nem érdekli, éppen melyik ligában csapatja a csapata.

A legnagyobb kérdés tehát nem az, lesz-e sok pénz, hanem az: vannak-e még igazi szurkolók? Mert ha vannak, lesz csapat is, és ha csapat van, minden van. A minden pedig sokkal több, mint az NB I.