Miről szól az előadás?
Bizonyos értelemben a mecseki tigrisről. Ez egy darab a darabban: egy fiatal drámaíró agyában játszódik a történet. Mindenki, akit a színpadon látunk, egy-egy, a drámaíró agyában létező, papírra még nem vetett karakterötlet. A cselekmény a körül bonyolódik, hogy ők mind szeretnének kijutni a papírra, mert a fiatal drámaíró a Mecseki tigris megírásába kezdett. Bejönnek a képbe a múzsák és van egy bajkeverőnk is, aki felforgatja a dolgokat. Az egyik legfontosabb szereplő pedig a Biztos úr, aki a múzsákkal érkezik és ő az író saját kis öncenzora. A darabban azt próbáljuk fejtegetni, hogy ki hogyan áll ehhez az öncenzorhoz. Az alkotói öncenzúra egy olyan téma, ami nagyon régóta foglalkoztatta már Fábián Pétert, ezért kértem, hogy írja meg. Remélem, hogy mindenki tud találni az előadásban olyan kapaszkodót, ami a saját életére is vonatkoztatható.
Milyen volt számotokra a Pécsi Nemzeti Színházban dolgozni?
Mi független társulat vagyunk és főleg Budapesten játszunk, több befogadóhelyen. Az idei az ötödik évadunk. Tavaly két előadásunkkal is meghívtak bennünket ide és azután kért fel a Pécsi Nemzeti Színház egy előadás létrehozására. Kértük, hogy elhozhassuk a csapatunk felét, ez így is lett. Nagyon izgultunk, de a kezdeti izgulás hamar feloldódott, amikor az olvasópróbán találkoztunk az itteni kollégákkal, akiket nagyon jó csapatnak tartok és ráadásul nagyon hasonlóan gondolkodnak a színházról, mint mi. Így nagyon hamar közös üggyé vált az előadás, ami mögé mindenki beállt és örömmel, sok nevetéssel vegyes izgalommal készültünk. Felemelő volt, hogy nem az történt, hogy én színpadra állítottam az elgondolásaimat, hanem hogy csapattá tudtunk kovácsolódni.
Kiknek és miért ajánlod az előadást?
Igazából bárkinek szívesen ajánlom. Alapfeltételezésünk volt, hogy a fiataloknak tetszeni fog, de hál’ Istennek az idősebbek közül is nagyon sokan jeleznek vissza, hogy tetszett nekik. Különösen ajánlom azoknak, akik nem csak könnyed kikapcsolódásra vágynak, hanem kicsit gondolkodni szeretnének. Ha a történetet elvonatkoztatjuk a színháztól, az öncenzúra jelenségével akkor is találkozik mindenki nap mint nap, benne van a mondatainkban, a gesztusainkban is anélkül, hogy észrevennénk. És ha erről csak öt percig gondolkodnak vagy beszélgetnek a nézők az előadás után, akkor már érdemes volt.
(Fotó: Mihály László)