Fél évvel ezelőtt, december 30-án a Pécsi Estben adta utolsó koncertjét a 30Y. A hathónapos leállás után június 24-én, a Fishing on Orfűn tér vissza a színpadra Beck Zoli és a zenekar. Mi vezetett ehhez a hosszú szünethez? Miként élte meg az együttes és a menedzsment a leállást? Mivel foglalatoskodott Zoli az elmúlt időszakban? Többek között ezekről beszélgettünk.

Melyik az a dal, amit a legjobban vársz, hogy újra eljátszhasd a színpadon?

Elsősorban A hús, a vér, a száj című dalunkat várom. Ez az X lemezen jelent meg, és soha nem játszottuk még közönség előtt. Arra gondoltunk az első próbán, hogy nézzük meg, el tudjuk-e egyáltalán játszani? Meglepett, de olyan evidenciával toltuk le, mintha ezer éve repertoáron lenne – kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen nagy monstrummal mit tudunk kezdeni. De ha lehet, mondanék még egy dalt, ami sokáig műsoron volt, de aztán elhagytuk. Ez a Néz című szám a Városember lemezről. Nehéz megmagyarázni, de valamiféle babonás butaság kezdett hozzákapcsolódni bennem ehhez a dalhoz, valami megmagyarázhatatlan rossz élmény, amiért nem tudtam eljátszani. Ha dallistában volt, rettegtem, hogy valami rossz történik. Szóval eljött az ideje, hogy felszabadítsuk ezt a dalt a butaságom ítélete alól.    

Fél év csend után mi az, ami hiányzott a koncertezésből, és mi az, ami egyáltalán nem?

Ami hiányzott, az a hangerő. Bármilyen furcsa, de az, amit akusztikusan egy dobfelszerelés produkálni tud, és amit a csöves erősítők ki tudnak köhögni magukból, az a hangnyomás, nyersesség elementáris erővel hat rám: ez az én otthonosságom. De mondok még egy különös dolgot a hiányról: az első próbaetapunk után egész egyszerűen megéheztünk, és rendeltünk pizzát. Annyira hiányzott már, hogy dobozból egyem a pizzát – amit egyébként turné közben már kifejezetten unok. Ami viszont egyáltalán nem hiányzik, az a 80-100 ezer kilométer évente, meg a hajnali piszoár szaga az autópálya benzinkútján.

Mi vezetett ehhez a féléves leálláshoz? Kiégést emlegettél az egyik utolsó bejegyzésedben.

Nem tudom, hogy a kiégés pontos megfogalmazása-e annak, amit éreztem – nyilván valami hasonlóról van szó –, de az az igazság, hogy nagyon sokat játszottam, nagyjából 150 előadással suhantak el mellettem az évek, ami egyrészt nagyszerű élmény, de ez azt is jelenti, hogy egy idő után felszámolódik annak a lehetősége, hogy újra és újra a teljes jelenléteddel meg tudd élni a színpadot: hogy azt érezd minden alkalommal, hogy neked ott kell lenned, mert nem lehetsz máshol. A létezésem egészét kell felvinnem a színpadra, nem egyszerűen dalokat játszani, szöveget mondani. Ha nincs meg bennem a megélésnek ez az alappozíciója, nem esik jól csak megcsinálni egy koncertet, mert olyan érzésem van, mintha hazudnék. Színpadon lenni azért kell, mert valamit sürgősen és ellenállhatatlanul el kell mondanom, lehetőség szerint nagyon hangosan – és egyszer csak azt éreztem, hogy ebből valami hiányzik, hogy elárulom azt, amiért az egészet csinálom.

Hogyan fogadta a leállást a zenekar és a menedzsment?

Leültem, megbeszéltem az érzéseimet a zenekarral, a technikai stábbal, a menedzsmenttel, és bármilyen furcsán hangzik, de mindenki örült. Mindenki azt érezte ugyanis, hogy el van fáradva. Azt hiszem, felszabadulás volt mindenkinek, hogy tudnak végre levegőt venni. Azokkal az emberekkel, akikkel más előadásban rendszeresen színpadon vagyok – Grecsó Krisztiánnal, Vecsei H. Miklóssal –, ezt megbeszéltem már 2024 nyarán. Azt kell látni, hogy a menedzsment egy hatalmas gépezet, rengeteg adminisztrációval, ami ráadásul piaci térben működik. Éppen ezért nekik is át kellett gondolniuk ezt az egész szünetet, természetesen egyes emberekre vonatkozóan is. A lényeg: ennyi időbe telt a leállás, azaz 2024 nyarán kikapcsoltuk a szerkezetet, és az csak 2025. december 30-án állt le. Egy különös érdekessége volt ennek az egész dolognak: ahogy el tudtam mondani a többieknek a szorongásomat, az másnapra megszűnt. A legrosszabb viszont az volt, hogy a Pécsi Estes koncert után azt gondoltam, hogy mégsem kéne leállni, hiszen nekem van még kedvem tovább játszani.      

Olaszországban indítottad az évet. Miért pont ott és mivel töltötted az idődet?

Az olasz kultúra iránt rajongunk az Epivel (Beck Zoli felesége – a szerk). Amikor volt lehetőségünk arra, hogy utazhassunk, evidens célállomásunk volt Olaszország, elsősorban Toscana, és ott egy aranyos kisváros, Lucca. Az idei év januárját is itt töltöttük, és nagyon fontos, hogy nem vittem magammal hangszert. Beiratkoztunk egy nyelviskolába, ami Epi akadémiai olasztudásához tett hozzá sokat, ám ez úgy nézett ki a valóságban, hogy ugyanabba az épületbe mentünk be, csak Epi az „okosok” ajtón, én meg a „hülyék” ajtón. Volt egy kedves tanárom, Lorenzo, akivel egész hónapban, minden hétköznap délután olaszt tanultunk. Amit megtanultam a suliban, azt aznap este ki is próbáltam élesben – kifejezetten terhes lehettem szegény luccaiaknak, mert minden nap teszteltem a tudásomat rajtuk: a bárban, a lemezboltban, a könyvesboltban, a moziban, a színházban, szóval állandóan beszélgettem.   

Egy könyvet is írtál a fél év alatt. Erről mit tudhatunk?

Késő tinédzser korom óta írok rövidprózát, ezek itt-ott, irodalmi lapokban megjelennek, és mivel az ország legjobb irodalmi folyóirata Pécsett van, így nagy tisztesség, hogy a Jelenkor is befogadja a szövegeimet. De az, hogy egy nagy, koncentrált prózai anyagot összerakjak, az eddig nem volt meg bennem. 2020-ban éves tárcasorozatot írtam az Élet és Irodalomban, 2021-ben Jónás Tamással megírtuk a Talajgyakorlatok című könyvet, majd úgy alakult, hogy 2024-ben én írtam a Fishing-könyvet is, ami nagyszerű élmény volt. Ezek után többen megjegyezték az irodalmi térből, hogy úgy tűnik, szándékosan vállalok más munkákat, mintha halogatni vagy elkerülni akarnám a saját prózakötet megírását. A 2025-ös év kellett arra, hogy ez a próza-anyag elkezdjen formálódni bennem és erőteljes testet öltsön, hogy ez a könyv több legyen annál, mint polírozott, másutt már megjelent novellák sora. A címe Mangó. Tulajdonképpen egy várost rendeztem be, amiben szaladgálnak a városlakók, akik egymás történeteit mesélik, meg a saját történeteiket is, ilyen értelemben minden történetet korrigálnak vagy éppenséggel áthúznak vagy újraírnak. Egy kedves kisváros világát írtam meg a hetvenes évektől napjainkig, egy olyan kisvárosét, ami ugyanolyan messze van Ausztráliától mint Londontól, és ugyanolyan messze van Budapesttől mint Toscana-tól.

Mindezeken túl egy térdműtéten is átestél.

2025 májusában megsérültem egy koncerten, műteni kellett volna a térdemet, de a feszes menetrend miatt erre nem volt lehetőség. A 2025-ös évet injekciókkal csináltam végig, de ez egy veszélyes játék volt, hiszen nem lehetett tudni, hogy mikor adja meg magát végérvényesen a térdem. Ez év februárjában műtöttek, új keresztszalagot kaptam. A térdsebészek közül ketten is jelezték, hogy ne izguljak, sikeres lesz a műtét, mert már van Fishing-béreltük, és nem akarják elcseszni a saját szórakozásukat – szóval a pécsi orvosoknak kiváló a zenei ízlésük.   

Új dalok írására maradt energiád ebben a fél évben?

Sajnos igen, ugyanis az a helyzet, hogy dalt írni sem azért kell, mert tudsz dalt írni, hanem azért, mert nem tudod visszatartani azt, ami kikívánkozik belőled. Írtam négy dalvázlatot, a zenekart is izgatja a téma, ezért gondolkodunk abban, hogy az idei évben készítünk még egy új EP-t is. 

Várod már a szünet utáni első, Fishinges koncertet? Örömöt vagy nyomást érzel inkább?

Felszabadulást érzek, semmilyen nyomás nincs rajtam. Inkább türelmetlen vagyok már, de a türelmetlenségemet kordában tudom tartani, részben azzal, hogy elvonja a figyelmemet Kalács, az új kiskutyánk, aki minden felesleges és nemlétező energiámat elviszi, másrészt pedig még nem vagyok készen fizikailag, a műtét után még nehezen tudok hosszasan állni, de nyomom a gyógytornát. Egyébként hagyom magam megérkezni a Fishingre, nem akarok siettetni semmit. Meglepően naiv várakozás van bennem, de nyilván megőrülök, annyira várom már!  

A visszatérés inkább egy új fejezet vagy ugyanannak a történetnek a folytatása?

Folytonosságnak látom, de nem valami régi folytatásának. Ha áttekintem a 30Y eddigi életművét, nem tudom, hogy mi az a régi, amihez vissza lehetne térni. Az Egy perccel tovább poszt-alterjéhez? A Csészényi tér forradalmi low-fi alterjéhez? Az egyetlen nem lötyögő alterzenekar képéhez a Semmi szédítő magassággal? Vagy a Dicsőség kísérletezéséhez, a Ki az akit még megölelnél egyenességéhez, az X-hez? Az a fajta folytonosság, ami olyan 30Y műfajhagyományt teremtett volna, ami zenei zsáner értelemben lehatárolható, nem nagyon látok. Olyan hagyományt viszont igen, amiben a 30Y ragaszkodik ahhoz, hogy elmondja azt, ami éppen érdekli – és nem érdekli az, ami csupán a levegőben van. Ahogy a Zaza fogalmazta egyszer: nem mi akartuk így, mégis az lett, hogy a 30Y az utolsó rockzenekar Magyarországon.  

Szerinted mit keresnek az emberek ma, 2026-ban egy 30Y-koncertben?

Azt akarom elhinni, hogy van valami valódi, amit fel tudunk vinni a színpadra. Egy 30Y koncerten úgy tudsz felszabadult lenni, hogy közben nem történik szórakoztatás. Szórakoztatóak vagyunk – remélem –, annak ellenére, hogy soha nem voltunk szórakoztató zenekar, soha nem a szórakoztatás felől közelítettünk a zenéhez.

A 30Y-on kívül számtalan projektben részt veszel, ezek közül az egyik legfontosabb a Beck-Grecsó projekt. Milyen elánnal vetitek bele magatokat a nyárba Krisztiánnal?

A 30Y mellett a legnagyobb előadásunk a Beck-Grecsó. Természetesen Krisztiánnal is leültem 2024 nyarán a döntésem meghozatalakor, ő is nagyon empatikusan és megértően fogadta a fél éves leállás hírét. A második előadásunk, a Szeretet vessző béke bemutatója tavaly márciusban volt a Katona József Színházban, sok szép előadást megért, most elkezdtük újra a próbákat, készülünk az új turnéra. Nem mellékesen pedig már dolgozunk az új előadáson, mert ha jövőre új bemutatót szeretnénk, akkor most vagyunk abban az időszakban, hogy el kell kezdenünk új dalokat és az előadás szöveganyagát írni.