Egy pécsi szobából a Puskás Arénába
Egy pécsi szobából a Puskás Arénába
Papp András / 2024-02-26 zene
Interjú Marsalkó Dáviddal, a Halott Pénz frontemberével.

Részt vettél te is az idei Made in Pécs Fesztiválon. Hogy tetszett?

Ez egy igazán hiánypótló fesztivál, reggeltől estig élőzene szól a város több pontján, régi barátok találkoznak, örülnek egymásnak az emberek, és mindenki ünnepli a pécsi zenét. Imádom.

Ha 20 évvel ezelőtt lett volna egy ilyen pécsi zenei seregszemle, az milyen hatással lett volna rád? Lökést, lendületet adott volna?

Az egyik legfontosabb dimenziója a fesztiválnak, hogy lehetőséget ad. Fullra tele van mind a nyolc helyszín egész nap, és aki ügyes, megalapozhatja magának a lokális közönségét. Biztos vagyok benne, hogy ha most indulnánk, kipróbálnánk magunkat a Made in Pécs Fesztiválon.

Egy ilyen fesztivál nélkül is elindult egy gondolat egy pécsi szobából, amire mára Puskás Arénás stadionkoncert lett. Hol van ez a pécsi szoba?

A Felsőmalom utcában. A belvárosban nőttem fel, de nem oda születtem, hiszen akkor még a vasútállomás mellett laktunk a szüleimmel és a bátyámmal, majd pár éves koromban költöztünk át a Felsőmalom utcába. Nagyon csíptem mindig is a belvárosi miliőt. Apukámnak itt volt a fotóstúdiója, anyukám pedig sokáig a Király utcában, a Nemzeti Filharmóniánál dolgozott, azaz már kiskoromtól rengeteget mozogtam a belvárosban.

Mi volt abban a szobában annak a vöröshajú kissrácnak a fejében, amikor elkezdett zenélni? Mit szeretett volna elérni?

Elsősorban szerettem volna megtalálni önmagamat, ugyanis ekkor kezdtem egyetemre járni. A közgázra azért mentem, mert nem tudtam kitalálni, hogy mi legyek, és ez az egyetem egy olyan nagy halmaznak tűnt, hogy jolly jokerként tekintettem rá, azaz bíztam benne, hogy megtalálom az utamat. A versenyszintű teniszezést az egyetemi tanulmányaim kezdetével abbahagytam, így rengeteg szabadidőm lett hirtelen, hiszen korábban a tanulás mellett mindig csináltam valamit. Így jött képbe a zenélés. A zene mindig is érdekelt, a zenéhez való kötődésem mindig is erős volt. Azt éreztem, hogy jobban érzem magam a bőrömben, ha elkezdek szövegeket írni, dalokat csinálni – ezt egyébként mind a mai napig így érzem.  

Milyen cuccon kezdtél el zenélni?

Számítógépen kezdtem el dalokat fabrikálni, midi billentyűzetet használtam. 2004-ben csináltam meg az első három Halott Pénz dalt, az első szám címe az volt, hogy Miért kell?, és a Spacesh!t zenekarból Szabados Gergő és Póka Zalán segítettek sokat a megszületésében. A három elkészült dal után azt éreztem, hogy el kell kezdenem jobban elmélyülni a zenecsinálásban. Amikor belejöttem, már egyedül készítettem a zenéket, sőt, az első album összes dalát egyedül csináltam, de például a Feneked a gyengém című dalt is. Egy idő után aztán már elkezdtem zenekarban gondolkodni.   

Mi volt a legnagyobb zenei inspirációd, akár példaképed, ami miatt a zenélés felé kanyarodtál?

Két szál volt. Az egyik a gyerekkoromhoz kapcsolódik, a szüleim zenéje: Led Zeppelin, Prince, Frank Zappa – édesapámnak bármilyen témáról eszébe jut egy Frank Zappa idézet. A 80-as évek magyar undergroundját is általuk ismertem meg, például az Európa Kiadót és hasonló bandákat. Erre a hatásra jött rá a gyerekkorom zenéje, a grunge, a nu metal és persze a rap. A generációmnak a rapzene volt a sajátja, mert arról szól, hogy a semmiből csinálj valamit. Ezzel nagyon tudtam azonosulni, hiszen nekem nem volt semmim, se hátterem, se kapcsolatrendszerem, se zenei élőéletem, egyszerűen csak kitaláltam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Nagyon inspiráló volt a rapben, hogy alulról elindulhatsz és sikeres lehetsz. De mindezek mellett hozzá kell tennem, hogy a közvetlen inspiráció elsősorban Pécs volt, az itteni zenekarok, a Kispál és a Borz, a 30Y sikerei, ami azért volt rettenetesen fontos, mert azt láttad, hogy a közvetlen környezetedből el lehet érni nagyon nagy dolgokat. És ha kicsit előremegyünk az időben, akkor pedig a Punnany Massifot kell megemlítenem, az ő sikerük hatalmas lökőerő és inspiráció volt. A 2010-es évek környéke egyébként nagyon-nagyon jó időszak volt zeneileg Pécsen.

A Halott Pénz karrierjének mi a három legfontosabb pécsi mérföldköve?

Az Estben futó Made in Pécs bulikat mondanám először, ez egy klasszikus, tematikus rap/hiphop buli volt. (Az azóta megszűnt partisorozat nevét azért használhatjuk, mert lapunk felelős kiadója egy feles vodkáért megvette Dávidtól – a szerk.) Én voltam a szervezője, de fel is léptem az egyiken, és azt láttam, hogy érdekli az embereket az, amit csinálok, rengetegen jöttek, nyitott volt a közönség. A másik fontos pécsi mérföldkő, amikor ez az egyszemélyes szólóprojekt átalakult zenekarrá pécsi zenészekkel, akik – egy kivétellel – mind a mai napig az együttesben vannak. A harmadik mérföldkő pedig az volt, amikor először sikerült megtöltenünk a pécsi sportcsarnokot. Első alkalommal a Punnany Massiffal közösen léptük fel, a következő évben meg már önállóan.

Budapesten működik most már a zenekar. Szükségszerű, hogy egy nagy produkció a fővárosba tegye át a székhelyét?  

Egyáltalán nem. Nálam ez úgy alakult, hogy egyetem után felköltöztem Pestre, dolgoztam a Ludwig Múzeumban és egy reklámügynökségnél, majd visszajöttem két évre Pécsre. Két motivációm volt a végső felköltözéssel kapcsolatban: az egyik a magánéletem, a másik pedig az, hogy a zenekar beindulásakor hetente két-háromszor kellett Pestre járnom, ami nagyon terhessé vált egy idő után. Aztán szép lassan az egész produkció felkúszott a fővárosba, egész egyszerűen azért, mert így volt praktikus a zenekar szempontjából. 

Mi volt az a pillanat, amikor azt érezted, hogy a Halott Pénz visszavonhatatlanul befutott?

A befutásnak nagyon sok szintje van, de egy estére azért emlékszem a kezdetekből: az A38 tetején játszottunk 2014-ben, a teraszra háromszázan férnek be, és a koncertet végigüvöltötték, végigsikították az emberek, magamból semmit nem hallottam a színpadon, hihetetlen volt az egész. Amikor véget ért a koncert, éreztem, hogy most valami megváltozott, valami elindult.

Gondoltad volna valaha, hogy a legnagyobb magyarországi koncerthelyszínen önálló show-t fog adni a zenekarod?

Nem gondoltam ilyesmire. Az egyébként változott az idők során, hogy melyik a legnagyobb koncerthelyszín. Sokáig a Papp László Sportaréna volt a legnagyobb, hiszen a Puskásban csak tavaly óta lehet koncertezni. A Papp László Sportaréna is nagyon nagy mérföldkő volt a zenekar életében a maga tizenötezres befogadóképességével – amit egyébként háromszor is megtöltöttünk –, de az, hogy bejött a képbe a Puskás, az már egy új kihívás, egy új szint.

Érdekelne, hogy most, februárban milyen fázisban van a koncert szervezése? Mivel foglalkoztok jelenleg?

Párhuzamosan zajlanak az előkészületek. Az egyik szál a technikai rész: a látvány, a hangtechnika, hiszen rengeteg olyan dolog van ezzel kapcsolatban, amit pontosan ki kell találni. A másik szál a koncert felépítése, a dalsorrend összeállítása, a hangszerelések, ami azért van most fókuszban, mert rengeteg dalt át szeretnék variálni a koncertre, ugyanis lesz gospel kórus, vonósok, fúvósok, és sok-sok vendégművész. Aztán előfordulhat, hogy lesz egy kisszínpad a nagyszínpad mellett, ahová egy ponton átmegyünk egy-egy dalt eljátszani, de ezen még dolgozunk, hogy megvalósulhasson. Amúgy nagyon sok olyan háttérmunka folyik ezekben a napokban, amibe sokan bele se gondolnak, ilyen például a rendőrséggel való egyeztetés, és millió hasonló „apróság”. Egyébként dolgozom új dalokon is, lehet, hogy lesz ezekből egy kislemez tavasszal, amit ugyancsak szeretnénk bemutatni a koncerten.

Nem kérdés, hogy ott kell lenni ezen a show-n, de te mit mondanál, miért nem érdemes kihagyni?

Egy ekkora stadionba egy ilyen nagy koncertre elmenni már önmagában hatalmas élmény. A hangulat, a látvány, a nagyívűség el tudja varázsolni az embert. Mi is azon leszünk, hogy elvarázsoljuk a közönséget.

Ha egy picit általánosságban nézzük a hazai zenei életet, mit gondolsz, miben másabb a 20 évvel ezelőtti és a mostani zenei világ?

Sokkal másabb. Egyrészt húsz év alatt a világ is rengeteget változott, és a zene mindig is egy lenyomata a világnak. A social media nagyon sok mindent átalakított. Mi a Halott Pénzzel az első Youtube-generáció vagyunk, a zenénk az interneten keresztül kezdett elterjedni és berobbanni. Ez most már abszolút hatványozottabban működik, hiszen manapság a közösségi médiában futnak be a produkciók, teljesen alap lett, hogy online indulnak el zenekarok. Mi azonban még hibridek voltunk e tekintetben, hiszen bennünk volt még, hogy koncertezzünk, klubról-klubra járjunk, építsük a közönségünket, de ezzel párhuzamosan bejött már az internetes megjelenés fontossága is. Ma viszont azt látom, hogy a fiatal produkciók úgy mennek el koncertezni, hogy a Tik-Tokon már van egy-két slágerük. A fiatalok ma már nehezen mozdulnak olyan produkciók felé, ami körül nincs netes hájp.

Szerinted egy kezdő zenekarnak ma könnyebb vagy nehezebb befutni?  

Nem könnyebb, nem nehezebb, egész egyszerűen máshogy kell alkalmazkodni a helyzethez. Kell a netes jelenlét, tartalmakat kell gyártani, kicsit jobban rá vagy kényszerítve, hogy ne csak egy zenész, hanem kontentgyártó is legyél, muszáj izgalmasnak mutatni magadat a social mediában, és mivel nagyon magasan van az ingerküszöb, sokkal extrémebbnek is kell lenned adott esetben. Ha ezeket mind figyelembe vesszük, akkor végülis azt mondom, hogy ma nehezebb egy bizonyos szintet áttörni, mint régebben.   

Végezetül visszakanyarodnék a beszélgetésünk elejéhez. Mit érzel, maradt abból a 20 évvel ezelőtti pécsi kissrácból mára valami?

Szerintem, igen. Az alapmotivációm, az attitűdöm nem igazán változott. Természetesen 20 év alatt mindenki formálódik, de a zenéhez való őszinte hozzáállásom ugyanolyan. Az elejétől kezdve, és most is az hajt, hogy szeretnék jó dalokat írni, olyanokat, amiket sokan szeretnek. Mint ahogy a beszélgetésünk elején említettem, azért vágtam bele ebbe az egészbe, hogy jobban érezzem magam a bőrömben, és engem az motivál, hogy ezt átadjam az embereknek, azaz, ha eljönnek egy Halott Pénz koncertre, úgy menjenek haza, hogy egy kicsit jobban érzik magukat.

 

lokál
Made in Pécs-díj 2023 – A győztesek
 
lokál
Neked munka, nekem álom
 
zene
ZAJZAJZAJ podcast #29 // Vecsei H. Miklós