Mintha maga a Jóisten is évszakot tévesztett volna ebben a zavart korban. Meteorraj decemberben? Mi ehhez képest a klímaváltozás? Pláne egy járvány ünnepek idején? Ki ülhet ilyenkor a rendezői székben? A Grincs? Szantaklausz? Vagy maga a bebélyegezett Győrfi Pál?

Sanya is konstatálta a ritka időjárási anomáliát a hideg ködön át. Éppen hazafelé tartott az Expo Centerből. A kétpúpun állt és a szalagkorlátba markolt. Nem a tőle megszokott jámborsággal, inkább csak úgy „hűbazdmeg” jelleggel, de észlelte a kivételes égi csodát. Megmagyarázhatatlanul boldog volt, pedig úgy tűnt, hogy csak megint hallucinál. Szabad kezével a slicce felé kapkodott, és huhogott, mint egy orángután. Kívánni akart valami érvényeset is, de csak a bónuszélet és a dimenzióugrás jutott eszébe. Amiből az előbbi még elképzelve is fárasztónak tűnt, az utóbbi meg részegen nem túl adekvát. Maradt tehát az ámulat és a tétova kapaszkodás.

A távolban a nagy fehér sátor sziluettje fénylett. Mellette a végtelen betonplacc rónája állt. Még idehallatszott a lakossági kinder-techno is, amit a vegyvédelmisnek öltözött mentős hallgatott a fűtetlen konténerben, a mintavétel után. Enyhén szólva szürreális élmény volt. Egy Covid-Drive Thru. Egy állami PCR-Nagyker. Egy ad hoc Gyorsteszt-Mennyország. Vagy mint egy gondosan megszervezett világvége fesztivál, ahová a jegyszedőn kívül senki se ment el, de meg kellett tartani, hogy rendben legyen az EU-s elszámolás.

Ozora és Gomora – motyogta Sanyi, majd mosolygott egyet hozzá, mert váratlanul a szája úgy kanyarodott. A felüljáróról megszokásból a sínekre köpött, és északnak vette az irányt. Orrában érezte a felázott, kátrányos talpfák szagát. Szájában egyszerre maláta- és fagyöngyíz cirkukált. Ez még életjel! – gondolta bizakodva, majd gyorsított a tempón. Mögötte a sötét, kihalt kertvárosi táj. Minden dermedt csend, vészjósló bizonytalanság.

Csak remélni merte, hogy negatív lesz. És ha nyolc előtt visszaér a Talpasba, akkor idén biztos, hogy hazakíséri Arabellát, de talán a kezét is megkéri. Vagy legalábbis először életében Boldog karácsonyt kíván.

Még egyszer visszanézett. És akkor látta, ahogy szétnyílik a ködfüggöny, de nem a kaporszakállú jelent ám meg ott, hanem egy furcsa, szőrtelen, félmeztelen ember lovon. Olybá tűnt, mint a regnáló orosz elnök. Putyin, vagy hogy hívják. Szájából felhőbuborék szállt fel, és kiírta az égre: „Van még remény, Sanya! Küldöm a vakcinát!”